A történelem és más államok történetének ismerete nem azért fontos szerintem, hogy az ember fia vagy leánya átmenjen az érettségin, vagy milliókat nyerjen egy műveltségi vetélkedőn, hanem azért, mert az okos ember a más kárán tanul vagy más pozitív példájából.
Fontos ismerni és felismerni az összefüggéseket és trendeket. Bár abban nem hiszek, hogy a történelem egy az egyben megismétli önmagát, de abban igen, hogy vannak trendek, amik visszatérnek. Amennyiben ismerjük a múltat, nagy valószínűséggel tudunk a jövőre vonatkozóan helyes döntést hozni. Ezért is tartottam hibásnak a történelem adatközpontú oktatását, mert nem az a lényeg, hogy tudjuk, hogy 1492- Amerika felfedezése vagy 1526- a mohácsi vész, hanem, hogy ismerjük, hogy mi vezetett oda, és milyen következményei voltak ezeknek a fordulópontoknak.
Szóval ennek fényében most egy hosszabb sorozat alatt próbálom minél tényszerűbben kielemezni gazdasági szempontból, hogy milyen lehetőségei vannak Magyarországnak. Eredetileg az OBOR (One Road, One Belt- kínai selyemút felújítása) kezdeményezést kezdtem el magyar szempontból elemezni, amikor azt találtam, hogy több résztvevő ország eddigi útja akár a mi utunk is lehetne a jövőben (pozitív vagy negatív értelemben). Így jutottam el arra a döntésre, hogy készítek egy szcenárióelemzést a magyar gazdaság jövőjére vonatkozóan.
A szcenárióelemzés lényege röviden az, hogy általában három különböző (pesszimista, neutrális, optimista) szcenáriót vesznek alapul, azoknak a valószínűségét meghatározva egy döntést készítenek elő. Én ezt a sorozatot annak szentelem, hogy bemutassam, véleményem szerint milyen utak állhatnak előttünk segítve ezzel, hogy helyes döntést tudjon hozni az ember.
Lényeges megjegyzések:
- bár mindent elkövetek annak érdekében, hogy minél pontosabb adatokat használjak, megeshet, hogy nem korrekt az adat. Minden rész végén forráslistát közlök
- három helyett négy szcenáriót fogok megvizsgálni, de ezek a szcenáriók végpontok, természetesen lehetséges átmeneti állapot, a két végpont között bárhol megállhat a mozgás, ezeknek a valószínűségét nem veszem számításba, sem azt, hogy a trend nem jut el a végpontba
- mivel ez egy blog, így –bár próbálok tárgyilagos lenni- ez a szcenárió elemzés a saját meglátásomat és véleményemet fogja tükrözni, jellemzően kihegyezve arra, hogy párhuzamot vonjak az államok és Magyarország jelenlegi helyzete, abból következtethető állapot és az arra/erre az állapotra vezető út között (bár azt is tudom, hogy a kormányon lévő párt nem ismeri a párhuzamot, mert csak sorosban tud gondolkodni, de nekünk ebbe a rendszerbe nem kell beleállni)
Négy szcenáriót dolgoztam ki, négy minta országot vizsgáltam, amik szerintem mintául szolgálhatnak arra, hogy hová tudunk eljutni.
- szcenárió – rezsim marad, trend marad (valószínűség 35%)
(a közvélemény-kutatások és a jelenleg törvényhozás alapján a legvalószínűbb)
- szcenárió- rezsim marad, trend változik (valószínűség 25%)
- szcenárió- rezsim megy, trend marad (valószínűség 25%)
- szcenárió- rezsim megy, trend megy és az új kezdeményezés fejlődést mutat (15%)
A valószínűségek meghatározása mindenféle adatot nélkülöz, abszolút személyes megérzés. A jelenlegi helyzetet vettem alapul a százalékok meghatározásakor. Direkt nem neveztem meg pártokat a rezsimekhez, mert jelenleg nehéz lenne azokat behelyettesíteni. A trend alatt a gazdasági helyzetek és problémák kezelésének mivoltát értem.
Nézzük az 1. szcenáriót:
- költségvetést jellemzően az adott politikai hangulat és egyes érdekkörök érdekei határozzák meg;
- EU pénzek elfogytak, csak kevés „ingyenpénz” jön, az is nagyon nehezen;
- működő tőke (FDI- foreign direct investment) köszönhetően a törvényhozás anomáliáinak és a gazdasági döntések, fiskális és monetáris politika káoszának nem érkezik, vagy ha igen, akkor annak az államra nézve nagy ára van (adókedvezmény stb);
- az oktatás és az egészségügy a nem stratégiai költések következében az összeomlás határára kerül;
- nincs természeti kincs, amire az ipart alapozni lehetne, a szakmunkások és a magas hozzáadott értéket teremtő szaktudással rendelkezők elhagyták az országot vagy nincsenek (köszönhetően az oktatás színvonalának);
- turizmus talán még fejlődő iparág;
- mivel a bankok állam kezébe vagy a rezsim vezetőinek érdekkörébe kerültek, nem a szaktudás, hanem a lojalitás a kiválasztási szempont. Ennek következében a bankrendszer egy esetleges regionális vagy világméretű recesszió esetén képtelen lesz fennmaradni, és mivel egymással szoros kapcsolatban állnak, a „fertőzés” veszélye miatt egy esetleges rendszerszintű bukás nagyobb valószínűséget képvisel;
- a stratégiai és nagy konszern cégek, valamint a média jelentős része mind egy adott érdekkör kezében vannak, akik nem a piaci versenynek, a helyes döntéseknek és a tudásnak, hanem a politikai kapcsolataiknak köszönhetik a pozíciójukat. Így abban az esetben, ha megszűnik a EU pénzek elosztási lehetősége, és nem lesz tőke a fejlesztésre (ugyanis a bőség időszakában az osztalékként felvett pénzek nem fejlesztésre mentek, hanem újraelosztásra), a cégek vagy megszűnnek, ezzel munkanélküliséget teremtve, vagy pedig továbbra is állami dotációra szorulnak majd;
- nem független jegybank veszélyes a monetáris rendszer fenntartására, és mivel a törvényhozás egy adott érdekkör kiszolgálásra van felépítve, a jegybank is ebben kap szerepet, ami az FDI-nek nem lesz vonzó, mivel ez a kiszámíthatatlanság és jogbizonytalanság a befektetési kockázatot növeli
- idegengyűlölet elhatalmasodik
Mivel a háború a régi rend kormányzásának eszköze- írja Thomas Paine-, a népek egymás iránti gyűlölködését kormányzatuk politikája ültette a szívükbe, hogy ezzel életben tartsa a rendszer szellemét... Egyik ember nem ellensége a másiknak, csak az álnok kormányzat eszközeként válhat azzá.
(Henry Kissinger: Diplomácia 24. oldal)
Forrás: SABC News
Mintaállam: Zimbabwe
Tudom, hogy nem túl közeli ország, de az utóbbi harmincegynehány évük sok hasonlóságot mutat, nem beszélve elnökük, Robert Mugabe személyéjének hasonlatossága a mi miniszterelnökünkéhez.
Egy kis történelem
Mint minden afrikai ország, itt is jellemzően törzsi kultúra volt a döntő „államforma”, amíg az európai (fehér) emberek fel nem ismerték a földben rejlő lehetőségeket 18-19. században. Aztán a 19. században egy Cecil Rhodes nevezetű brit Brit Dél Afrikai Társasága (ami ugye egy cég volt) megalapította Rhodéziát (a területet magáról elnevezve), aminek a déli része a mai Zimbabwe. Ezzel elindult a fejlődés, farmok, infrastruktúra, bányászat. Érthető módon ez azzal is jár, hogy az őslakosság, vagyis a feketék a fehérek kvázi elnyomása alá kerültek. Kvázi elnyomásról beszélek, mert a vezető tisztségeket a műveltségük miatt jellemzően fehérek töltötték be, de ebben az időszakban azért elég komoly egészségügyi és oktatási rendszer is kiépült. Valamint egy jellemzően agrárgazdaság szépen lassan egy ipari mogullá vált a bányászatnak köszönhetően az acél és vasipar fejlődésnek indult.
Dél-Rhodézia egyébként az afrikai államok között a legjobban fejlett volt. Ez így ment mondjuk a 1960-as évekig, amikor is a feketék megelégelték a brit „elnyomást” és mindenképpen szerettek volna önállósodni (köszönhetően annak, hogy Zambia északon függetlenné vált). Ekkor azért a gazdaság elég jól ment, komolyan kiépített mezőgazdasági és ipari rendszer volt, az ország nemzetközi segélyek nélkül is elég szépen kalapált. Szóval a bennszülöttek kikiáltották a saját köztársaságukat 1965-ben, de ezt a britek nem ismerték el, így elkezdődött egy gerillaháború ’65-ben, aminek végül 1979-ben lett vége, és 1980-ban kikiáltották Dél-Rhodézia függetlenségét, aminek a neve innentől kezdve Zimbabwe lett, Robert Mugabe miniszterelnökként elkezdte működését. Aztán 1987-ben köztársasági elnök lett, amiről azóta sem mondott le. (És 2018-ban még 5 évre meg akarja magát választatni, de erről majd egy kicsit később- remélem, itt azért érezzük a párhuzamot)
Mugabe egyből belecsapott a lecsóba, és egy elég érdekes szocialista gondolkodást (inkább nevezhető ez korporatista gondolkodásnak) indított útjára, hogy a fehérektől elvegye a javakat, és azokat szerinte egyenlő módon elossza, az állam lett gazdaság fő irányítója. Minimálbért határozott meg, nem lehetett a munkásokat elbocsátani. Ami viszont pozitív volt, hogy 3-szor annyit költött a nyolcvanas évek elején oktatásra és egészségügyre, mint addig. Ennek eredményeképpen az egyenlőtlenség csökkent, az oktatás és az egészségügy eredményei széleskörben érezhetőek voltak. Viszont elindult a fehérek kivándorlása köszönhetően annak, hogy elkezdték őket vegzálni. A fehérekkel együtt viszont elment nagyrészt a szaktudás is…
2000-től a lejtmenet
Aztán egy-két pozitív húzása volt még a ’90-es években Mugabénak, de 2000-ben meghirdette az ún. Indigenization Programme-ot (kb Bennszülött/Őslakos Program), aminek a lényege az volt, hogy a fehérek által birtokolt termőföldeket átadta a feketék kezébe (jellemzően a neki szimpatikus és vele szimpatizáló vagy kapcsolatban lévő embereknek). A bibi csak az volt, hogy ezek az emberek munkások voltak a földeken, akik nem igazán értettek a nagyüzemi termeléshez, és nem is érdekelte őket, így az eddig nagy tételben dohányt és búzát, kukoricát termelő földeket felosztották, eladták, a gépeket értékesítették, és kistermelésként elkezdtek saját fogyasztásra búzát és kukoricát termelni. Ennek aztán az exportban is meglett az eredménye… Ekkor jött egy nagyobb szárazság, ami aztán végleg a nemzetközi segélyekre utalta az országot.
Mindemellett Mugabe saját befektetéseit védve beavatkozott a ’90-es évek végétől fogva zajló kongói polgárháborúba, ezért a nyugati országok Zimbabwe támogatását a 2000-es évek elején fel is függesztették.
Természetesen Mugabe szerint azért, hogy a 2000-es évek elején az országban 95%-os volt a munkanélküliség, a szegénység mindenhol jellemző volt, a vámok és adók az egekbe szöktek, a nyugati országok voltak a felelősek, akik Zimbabwét büntették, mert meg akarta védeni magát. Ekkorra már a média teljes egészében Mugabe kezében volt.
Na, és ekkor jött a hiperinfláció. 2004-ben kezdődött és egészen 2009-ig tartott, amikor végül kivonták a zimbabwei dollárt a forgalomból. Ez az ámokfutás, aminek a végére az infláció elérte az 500,000,000 (azaz ötszázmillió) %-ot, annak is köszönhető volt, hogy az igen képzett jegybankelnök, Gideon Gono, elkezdte halomra nyomni a bankjegyeket, mert úgy gondolta, hogy ha nagy a kereslet, akkor többet kell belőle kinyomni. (Igazi szakember). Aztán 2009-ben egy kormányzati döntés során kivonták a ZWD-t (zimbabwei dollárt) a forgalomból, és helyette az addig is helyettesítő valutáként használt amerikai dollár, dél-afrikai rand és a botwanai pula lett a fizetőeszköz. USD-t használta az állam elszámolásként.
Ezzel a mozdulattal vágta el igazán Zimbabwe a kimenekedés teljes lehetőségét. Ha egy ország nem rendelkezik saját pénznemmel, elég nehéz a monetáris és fiskális politikát összerakni, mert egy vagy több másik ország pénzügyi és gazdasági döntései lesznek a pénzre hatással- itt is ez lett a gond, amikor 2 éve a dél-afrikai gazdaság kissé recesszív körbe került, a rand vesztett értékéből. Probléma még az, hogy így aztán tényleg átláthatatlan lett az adózás és a pénzügy, a kormányzat csak annyit tud költeni, amennyi bejön- vagyis semmilyen olyan ösztönzőt nem tud használni, amivel a gazdaság fel lehetne lendíteni.
Mindehhez hozzájárul még, hogy a fent említett Indigenization Programme tovább folytatódott 2010-es években, és kötelezővé vált, hogy azok a cégek, ahol a tulajdonos 51%-nál több tulajdonrésszel rendelkezett és nem zimbabwei fekete volt, zimbabwei fekete kézbe kerüljenek. Természetesen itt is az elnök környezete járt jól. Mivel ezek, és a korábban már állami kézbe vett cégek és szolgáltatások nem tudtak önállóan megmaradni, folyamatos állami dotációra szorulnak (korábban a nemzetközi segélyekből és nemzetközi – jellemzően valamilyen világbanki- olcsó hitelekből kaptak finanszírozást, amit sokszor egyfajta redisztribúcióként értékelnek a kutatók, vagyis a kapott finanszírozás egy része ezeken a cégeken keresztül Mugabe érdekeltségébe jutott). Most próbálkoznak azzal, hogy újra kapjanak világbanki hitelt, holott az ország már teljesen el van adósodva, csökkentik az állami apparátust stb. Próbálkoznak a kínai befektetőkkel is, mert ez a pénzügyi kultúra nem túl vonzó a nyugati befektetőknek, senki sem szeretne egy olyan helyre befektetni, ahol bármikor bármilyen törvényt lehet hozni, és ezzel akár komplett befektetéseket lehet teljesen elbukni.
A kínaiak az OBOR során már befektettek egy erőműbe, de ők is inkább a stabilabbnak tűnő Kenyát preferálják (bár mindkét helyen magas a korrupció kockázata). Stabilitást Zimbabwében az is veszélyezteti, hogy valós többpólusú politika nincs, vagyis az ellenzék komplett hiányzik.
Bár az ország természeti kincsekben, termőföldben gazdag, lehetősége megvolt, és most is meglenne a fejlődésre, mégsem tud kitörni a szegénység és nemzetközi segélyek ördögi köréből. Közben pedig egy réteg igencsak meggazdagszik.
Következő részben a 2. szcenáriót fogom kifejteni.
Források:
http://www.heritage.org/index/country/zimbabwe
https://en.wikipedia.org/wiki/Economy_of_Zimbabwe
http://www.bbc.com/news/world-africa-14113249
https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/zi.html
http://thefactfile.org/zimbabwe-facts/
http://www.zimbabwesituation.com/news/short-essay-history-zimbabwe-economy/
https://en.wikipedia.org/wiki/Powell_Doctrine
Henry Kissinger: Diplomácia (Panem kiadó, 2008)
The Economist Intelligence Unit: „One Belt, One Road”: An Economic Roadmap (March 2016)
